SAS képzés – első hétvége

Múlt hétvégén végre elkezdődött az, amire március óta várok: a facilitátorképzés, azaz a SAS!

Hogy miért hívják így, miközben se nem skandináv légitársaság, se nem brit légierő (Special Air Services)? Valakinek egyszer az volt a vicces asszociációja, hogy pont annyira „közismerten kemény képzés, amelyet úgy alakítottak ki, hogy a résztvevők mentális és fizikai teljesítőképességének végső határai feszegesse”. Jó marketing, igaz? Vajon tényleg ennyire teljesíthetetlen?

Ismerek olyat, aki félúton abbahagyta, de a legtöbb ember, akivel találkoztam, nemcsak elvégezte, hanem akár többször is belevágott. Akárhányszor meg lehet ismételni, csak győzze az ember pénztárcával. De mi is ez az egész?

Miért kell ebből bizonyítványt szerezni?

A circling nagyon szabad műfaj, nem kell hozzá jogosítvány. Igazából az szervez ilyen köröket, aki akar, és senki sem állítja, hogy bármilyen papír kéne ahhoz, hogy ezt jól csinálja valaki. Viszont egy ilyen laza és nemzetközi mozgalomnál, ahol több száz vagy ezer eurót is kiad az ember egy-egy eseményért úgy, hogy akár nem is ismeri a vezetőt, jó, ha van valami fogódzó, egy plecsni, amit kitehet az ember, hogy valaki más is mondta már, hogy „jó” vezető. Ezért jött létre a facilitátor (angolul leader)-képzés, amit elvégezve az ember „okleveles” vezetőként tarthat szülinapi köröket. Magyarországról elsőként* belevágtam, nem is csak a hivatalosság miatt, hanem a tudásom bővítése érdekében. Szeretnék magabiztosan, a circling alapelvei szerint vezetni, és ennek a megtanulására jelenleg a SAS a legjobb módszer.

A féléves képzés három személyes hosszú hétvégéből és közte rengeteg online gyakorlásból, olvasásból, elmélkedésből, és vélhetőleg érzelmi összeroppanásból áll. Több nyugat-európai városban is indulnak képzések, én a brüsszelit választottam, mert a munkám miatt amúgy is sokat járok ide, ismerem a várost, vannak bejáratott szállásaim és ismerőseim. A SAS-t mindig a két alapító egyike vezeti, több tapasztalt leader segítségével. A miénket Sean fémjelzi, akivel most találkoztam először, de úgy érzem, közelebb áll hozzám a személyisége és a stílusa, mint Johné, akivel nyáron, a fesztiválon ismerkedtem meg.

Belevágtam

Csütörtök reggel, egy éjszakai buszozás után némileg zombiállapotban érkeztem meg a Tortue à Plumes (tollas teknős) nevű helyre, ami egyébként egy harcművészeti gyakorlóhelyiség, vagyis számos katana és egyéb harci eszköz figyel a sarokban, a termet pedig belengi a reggeli tai chi-gyakorlás szelíd energiája. Az akusztika viszont a csupasz falak között egészen borzalmas, a földön üléshez pedig én minden meditációs párna és ikeás pokróc ellenére is öreg vagyok már. Tizenöten jöttünk össze, ebből 10 leader in training, vagyis már végzett vezető, aki most azt tanulja, hogyan kell vezetni a vezetni tanulókat, de ez már nagyon meta. Ismerős csak egy van, egy angol srác, akivel szintén a nyári fesztiválon találkoztam. A csapat kb. fele belga, a többiek között van két dán, német, svájci, angol, és néhány válogatott kelet-európai.

Számítottam volna valamiféle köszöntésre, orientációra, hogy elmondják, mi fog történni most meg úgy egyáltalán, a következő 6 hónapban, de semmi ilyesmi, belecsaptunk egy önátadó vezetés körbe, ahol olyan sokáig nem mondott senki semmit, hogy kisvártatva a fél társaság, Seant is beleértve, elaludt. Állítólag nem volt még olyan SAS, ami így kezdődött volna. Ezután páros, kiscsoportos és együttes gyakorlatokkal folytatódott a program, minden nap 10-től este 6-ig, 2 óra ebédszünettel és pár rövidebb szünettel. A hagyományos értelemben vett tanítás, magyarázat nem igazán volt, amitől elég bizonytalanul éreztem magam, főleg azért, mert tudtam, hogy a jelenlévők többsége sokkal többet tud erről, mint én, és nagyon szerettem volna valami iránymutatást kapni, hogy mire kéne figyelnem, mit kéne egyáltalán csinálnom. Szerencsére ez egy olyan műfaj, hogy ha nincs a fejedben semmi, azzal is lehet valamit kezdeni: milyen érzés, amikor arra gondolsz, hogy te vagy itt a legkezdőbb, és lehet, hogy valamit rosszul csinálsz?

Meglepő módon egyébként nagyon élvezem most ezt a „kezdő”-mentalitást. Kicsit mint az Avatárban, amikor a na’vik azt mondják Jake-nek, hogy nem lehet olyan korsóba tölteni, ami már tele van, arra utalva, hogy az összes többi földi avatár képtelen kiszakadni a saját, tudományalapú világképéből, ezért nem tudják megérteni a na’vi kultúrát. És mit válaszol erre Jake? Hogy az ő korsója üres. Hát valahogy én is így érzem magam: bűntudat nélkül meg merem engedni magamnak, hogy hibázzak, mert elfogadom, hogy ezen a szinten ez még normális.

Az első szülinapi köröm

A harmadik napon kaptunk először lehetőséget, hogy szülinapi kört vezessünk. Nulla félelemmel ugrottam bele, de amint elkezdődött, hirtelen olyan érzésem lett, mintha bekötött szemmel ott hagytak volna egy akadálypályán. Azt tudtam, hogy van ezeknek egy koreográfiája, de amikor résztvevőként voltam ilyenekben, mindig annyira finoman avatkozott be a vezető, hogy észre se vettem, hogy ez most tudatos döntés volt. Most pedig minden ilyen döntés az enyém volt.

Miután kiválasztottuk, hogy kit fogunk „megcirclingelni”, úgy szokás, hogy a vezető egy rövid meditációval indít. Ennek nincs sablonszövege, elvileg spontán kell jönnie, de elég fontos, mert ez adja meg a kör kontextusát, és nagyon is befolyásolhatja, hogy mi történik. Nem tudhatod, hogy egy-egy szóhasználat milyen asszociációkat indít be az emberekben. Nekem pedig jelenleg fogalmam sincs, mi ennek a meditációnak az elméleti háttere, funkciója, honnan húzza elő az ember a szavakat. Nem akartam hülyeséget mondani és ezzel rossz irányba lökni a folyamatot, ezért inkább csak nagyon röviden annyit mondtam, hogy most 25 percig XY-nal leszünk, az ő világában, és kész, tessék.

Ez nagyon megzavarta az alanyt, mert nem volt ideje kapcsolódni magához, és a kör legnagyobb része arról szólt, hogy csapongott. Utólag, a félórás visszajelzés alatt elmondtam, hogy érzek némi frusztrációt az oktatási módszerrel kapcsolatban, mert olyan dolgokat várnak el tőlem, amit soha senki nem magyarázott el, és ezért döntöttem úgy, hogy beleállok és nem tartok indító meditációt. Jellemző a módszerre, hogy a konfliktus vagy a megtorlás kockázata nélkül mondhattam ezt, tudtam, hogy senki nem fog elkezdeni vitatkozni velem, hiszen mindannyian tudjuk, hogy ez a saját megélésem, és senki nem érzi feladatának, hogy megváltoztassa.

Nehézségek

A circling egyik célja (szerintem), hogy az ember biztonságos közegben előcsalogathassa a démonait, plasztikusan rálásson a saját hibás mintázataira, és őszinte visszajelzést kaphasson másoktól arról, hogy milyen érzést kelt bennük. Az én csekélyke tapasztalatom szerint a körökben ugyanazok az érzések köszönnek vissza, amiktől a mindennapi életünkben menekülünk. Az már az én személyes célom, hogy megpróbáljak valamit máshogy csinálni, mint egyébként szoktam, hátha rájövök valamire, ami a mindennapi életben is oldani tudja a rossz beidegződést.

Itt most személyes rész jön, akit triggerel a neurotikus nyarvogás, az görgessen tovább, valós idejű betekintés következik abba, ami a fejemben megy ilyenkor.

Nekem a legnagyobb elakadásom jelenleg az, hogy úgy érzem, nem tudok igazán közel kerülni emberekhez. A small talk kiválóan megy, de nehezen tudok ezen túllépni és elindulni valami mélyebb irányba. Néha azt is érzem, hogy valamiért én nem illek sehova, mások egymással megtalálják a hangot, én meg valahogy mindig kimaradok. Néha, amikor már nem bírom tovább és kifakad belőlem a szomorúság vagy a harag, sokszor kapok kedvességet, mintha másoknak ekkor esne le, hogy eddig magányos voltam. De egyrészt ilyenkor úgy érzem, hogy már késő, már nem tudom befogadni, másrészt sok olyan tapasztalatom volt, hogy az ilyen sebezhető pillanatokban kezdődött kapcsolódás nem jelent semmit a mindennapi életben. Ugyanis az, aki olyan együttérzően hallgatta a nyüszögésemet, az a teaszünetben már mással fog nevetgélni. Nem tudok őszintén hálás lenni a vigasztalásért, mert valójában azt szeretném, ha én is tudnék másokkal nevetgélni.

Ennek megfelelően a körökben is sokszor előjön, hogy egy idő után egyesek a szomszédjuk felé fordulnak és vele kezdenek el egy folyamatot, és nekem ez sokszor nem jön össze. Néha, amikor úgy érzem, ki is fejezem ezt, akkor legalább elindul valami, aminek a részese lehetek. De aztán jön a páros gyakorlat, amikor választani kell valakit, ami ügyesen előhozza az összes rémes tinidiszkós élményemet, felkérnek-nem kérnek fel, szemezés, kérjem fel én? de már elindult valaki más felé, ó, a francba, ki maradt nekem... Egy merő agyalás az egész, és eddigre még csak a párok alakultak meg.

Ezt az oda nem illés-érzést fokozta, hogy ide nagyrészt empatikus, melegszívű, érintős szeretetnyelvű emberek járnak. Nekem viszont nem magától értetődő, és nem is komfortos alig ismert emberekkel összebújni. Ha szavak nélküli, testélményes (embodiment) gyakorlat van, azzal nincs bajom, viszont spontán ez a legritkább esetben jut az eszembe. A hétvége végén pedig valahogy mindenki egy bokorba feküdt a terem közepén, kibuggyantak a könnyek, valaki feltett egy lírai számot. Én meg fejben már kint voltam, mentem volna a dolgomra, a programot befejeztük, egyébként is 3 hónap múlva találkozunk, nem örökre búcsúzunk el. Nem éreztem, hogy bárkihez annyira közel kerültem volna, hogy az ilyen érzelmeket indokoljon. Lassan mindenki csatlakozott, én meg ott ültem külön, és azon gondolkoztam, hogy vajon feltűnik-e valakinek, hogy én nem vagyok ott, és fontos-e bárkinek, hogy én is ott legyek? Mert ha nem, az igazolja, hogy én nem tartozom ide, ráadásul a közösséget is minősíti, ha ilyen simán kirekesztenek valakit (vö. savanyú a szőlő). Aztán valakinek feltűnt, és egy kézmozdulattal engem is invitált. Ettől a mellőzöttség-érzésem átváltott valamiféle dacos, sunyi elégedettségbe: lám, beépültem ebbe a közösségbe, ahol mindenki elfogad és szeret mindenkit, és engem kénytelenek így szeretni, ahogy vagyok.

És persze tudom, basszus, hogy ezek csak történetek a fejemben, és nem sok közük van a valósághoz, de hát mind azok vagyunk, történetek, és amikor éppen zajlanak az események, nem tudok íróként viselkedni. Olyankor karakter vagyok a sztoriban, a személyiségemet valaki valahol már megírta, a mondataimat valaki más adja a számba, és még akkor sem tudom magamat kívül érezni ezeken a történeteken, ha tudatosan próbálok olyan mondatokat adni magamnak, amelyek a valóság felé vinnének. Üresen cseng a „mind egyek vagyunk”, a „világot átszövi a szeretet”, „a bőség itt van körülötted, csak át kell adnod magad”. Átadni, ezeknek, még mit nem?? Szóval egy magamfajta embernek megpróbálni emberi kapcsolatokon gyakorolni, az rendesen beindítja az érzelmi immunrendszert.

NEUROTIKUS NYARVOGÁS VÉGE

A másik nehézség olyasmiből ered, amit egész életemben erősségemnek tartottam: az intelligenciámból. Nem azt akarom mondani, hogy feltétlenül nekem volt a legnagyobb IQ-m a teremben, sőt, szerintem a legtöbben pariban voltunk, a circling vonzza az agyban megáldott embereket. De pont azért, mert nekem világéletemben az identitásom része volt a magas intelligencia, ezen a szűrőn át nézem a világot is. A legtöbb problémát meg lehet oldani, ha eleget gondolkozunk rajta. Ha megértem, képes vagyok változtatni rajta. És egyéb tévhitek.

Szerintem számomra megnehezíti a circling tanulását, hogy ebben a műfajban alapfelszerelés a mindfuck, vagyis amikor a logika teljesen csődöt mond. Azt hiszed, tudod, merre van felfelé, erre megnyílik még egy dimenzió. Véletlenül kiesik belőled a legrosszabb éned, és mindenki ujjong, hogy micsoda frissességet hoztál a körbe. Néha valaki más teste éli át azt, amit a tiéd még nem képes. Ezeket nem érdemes érteni próbálni, annyit tehetsz, hogy jelen vagy a pillanatban, és figyelsz, magadra, másokra, meg ami még köztetek van.

Cinikus vagyok, mert ettől úgy érzem, hogy irányítom a helyzetet. Pedig valójában csak nem vonódom be. Addig nem érzem biztonságosnak, hogy kört vezessek, amíg meg nem hallgattam egy előadást arról, hogyan kell, és le nem jegyzeteltem, a védjegyemmé érlelődött, többszintű technikámmal, a fontos pontokat pirossal.

Komolyan csodálom azokat, akik meghallgatják, hogy valaki hogy érzi magát, és konkrét fizikai tüneteik lesznek tőle. Akik a kör túloldaláról is odamennek megölelni azt, aki éppen sír. Próbálok arra gondolni, hogy én is biztosan hozok valamit, amit ők értékelnek, de ha nem mondják, nem tudom, hogy mi lehet az.** És amikor szeretnék kapcsolódni valakivel, de az égvilágon semmi nem jut eszembe, amivel elkezdhetném, akkor elhiszem, hogy egyébként sincs ott semmi.

Bocsánat, ez még mindig neurotikus nyarvogás. Nem sajnáltatni akarom magam, csak megosztani, hogy miért érzem kihívásnak ezt az egészet.

Mi lesz most?

Vasárnap délután végre leültettek, a falra kiragasztottak egy flipchart papírt, és elmondták, hogy mi fog történni. Minden hétre összesorsolnak valakivel, és találnunk kell egy időpontot egy órányi circlingre. Négyes csoportokba osztottak minket, ezzel a csoporttal legalább havonta fogunk találkozni. Ezen felül lesz még 3 elméleti óra és 3 nagy csoportos találkozó. Ja, és még 12 szülinapi kört is kell vezetnünk önállóan. És még két ilyen négynapos hétvége.

Mindenképpen kitartok, nem csak azért, mert ettől remélem a következő karrieremet, hanem mert akármi is történik, nincs okom abbahagyni. Nem ujjongok, nem is utálom, egyelőre csak csinálom, mert eldöntöttem, hogy csinálom.

*magyar származású leader van már, szoktunk is kettesben magyarul gyakorolni, de ő Angliában él, helló, Chris, ha olvasod!
**de, egyébként mondják, van humorom, tűpontosan tudok fogalmazni, és önálló vagyok.