Folytatódik a kiképzés.
Előjáték
A történet legalább egy héttel a hétvége kezdete előtt indul. A vezetőnk feleségével volt quad (négyes csoport) alkalmunk, és mivel ő már nagyon babát vár, megemlítette, hogy lehet, hogy nem fogja „elengedni” a férjét Brüsszelbe. Mindenki mosolyogva fogadta a hírt, de bennem azért volt egy megütközés, főleg, amikor hozzátette, hogy hát igen, erre nem gondoltak, amikor kitűzték a dátumot. Mivel amúgy is volt bennem egy adag elégedetlenség a képzés szervezettségével kapcsolatban, ettől csak még dühösebb lettem, de ott helyben nem mondtam semmit, mert egyrészt a gyerekszületés tényleg öröm, és nem akartam behozni a saját negatív érzéseimet, másrészt meg ez még nem biztos, lehet, hogy minden rendben lesz, előre kár ezen őrjöngeni.
Aztán a képzés kezdete (csütörtök) előtti hétfőn kaptunk egy hangüzenetet a vezetőnktől, hogy nem fog tudni jönni, mert beteg, és a szülés megindulásának a lehetőségével együtt ez már túl sok. Itt már teljesen biztos voltam benne, hogy valamit valakinek mondani fogok. Az üzenet vége az volt, hogy bátorít minket, hogy osszuk meg, ha volt ránk valamilyen hatása a bejelentésnek, ettől felhatalmazva éreztem magam, és másfél óra hüppögés, illetve az AI-jal való gyors konzultáció után nekiültem megfogalmazni a válaszomat.
Érdekes folyamat volt a kezdeti érzéseimet, mint egy bokor leveleit, félrehajtani, és megkeresni alatta a kisebb virágokat és gombákat is. Az első, nagyon erős reakcióm ugyanis a nettó harag lett volna. Legszívesebben írtam volna egy listát, hogy mennyi minden történt már a tanfolyam alatt, ami nekem mind azt üzente, hogy nem törődnek velünk. Mindenféle csúnya ítélkezés pattant fel a fejemben, mint valami tiszteletlenségjelző alkalmazás értesítései. „A betegségről senki nem tehet, de a terhességről már tudnak egy ideje, hogyhogy nem gondoltak arra, hogy esetleg meg lehetne kérdezni minket, hogy ráérnénk-e pár héttel korábban?” „Lehet egy ennyire drága tanfolyam szervezése ennyire amatőr?” „Oké, hogy a módszer lényege az, hogy hozzuk felszínre azt, ami ebben a pillanatban mozog bennünk, de ennek tényleg azt kell jelentenie, hogy a pillanatnak élünk, nulla tekintettel a jövőre?”
Úgy éreztem, hogy illemből mindenképp mondanom kell valami olyat, hogy örülök a család bővülésének, de ahogy jobban elkezdtem figyelni, rájöttem, hogy tényleg van bennem ilyen érzés is. Én nem akarok gyereket, de sok embert ismerek, akinek már van, vagy szeretne, és tudom, hogy mekkora horderejű esemény ez. Persze, hogy azt akarom, hogy pihenje ki magát, ha beteg, és legyen ott a gyereke születésénél.
Sokszor érzek egyszerre egymástól nagyon különböző dolgokat, ezt eddig úgy mondtam, hogy „egyrészt-másrészt”, de „circlingül” úgy „kell”* mondani, hogy „van egy olyan részem, ami ezt érzi”, így hát úgy fogalmaztam, hogy van egy részem, ami együttérez és örül a születésnek, de van egy sokkal nagyobb részem, ami csalódott és neheztel. Nem ismerem azt, akit maga helyett küld, és félek attól, hogy így nem fogom tudni a legtöbbet kihozni ebből a képzésből. Mivel senki más nem ír a csoportba**, feltételezem, hogy mindenki másnak jó ez így, vagy túl elfoglalt, nekem viszont nagyon fontos ez a képzés, és ebben egyedül érzem magam.
Képzeltem, hogy ennek milyen hatása lesz arra a szegény helyettesítő vezetőre, akit épp akkor raktak be a csoportunkba, de túl voltam azon a ponton, hogy ez érdekeljen. Sok olyan kérdés volt bennem, amit nehéz lett volna a módszer keretein belül feltenni. Ha annyira fontos, hogy csak a két alapító egyike vezesse a képzést, akkor hogy lehet csak úgy lecserélni egy ismeretlenre? Vajon így ugyanazt kapjuk? Iszonyúan haragudtam, hogy se egy bocsánatkérés nem hangzott el, se legalább annak az elismerése, hogy ezzel most nehézséget okoztak nekünk.
Aztán, órákkal később, egy másik résztvevő is írt, hasonlókat, mint én, de továbbment, hogy vajon milyen hiedelmek vannak a reakciója mögött, és nekem ez úgy csapódott le, hogy ő képes volt messzebbre menni a saját érzéseinél, és kicsit kívülről nézni az egészet. Szégyelltem magam, hogy én nem jutottam el idáig, de közben azt is éreztem, hogy szándékosan nem akarom elengedni a haragomat, mert akkor senki nem fogja jelezni, hogy ez nem volt oké, és „büntetlenül” megtehetik ezt velünk.
Maga a hétvége
Összességében ez a hétvége sokkal strukturáltabb volt, mint az előző, érződött, hogy volt íve, egymásra épültek a dolgok, és végre volt olyan, hogy magyarázat. Ez önmagában nagyon jó volt, úgyhogy végül elkezdtem értékelni azt a vezetőt, aki velünk volt.
Valahogy mintha kevesebb gyakorlat lett volna, talán azért, mert előtte és utána mindig tartottunk egy közös kört, ahol lehetett kérdezni és tapasztalatokat megosztani. Ez pont az a fajta beszélgetés, amit eddig hiányoltam, segített előre megérteni, hogy mit kéne csinálni, és utólag tudatosítani a tanulságokat. Láttam, hogy többen jegyzetelnek, és meg is bántam, hogy én már nem hoztam füzetet, mert az első alkalommal nálam volt, de semmi értelmét nem láttam elővenni.
Kevesebb mozgásos gyakorlat volt, ezt hiányolták is, így a második reggelen valaki jelentkezett, hogy tartana egy ilyet. Rém egyszerű: csak figyelj befelé, és mozgasd az izmaidat (beleértve a hangszálakat is) úgy, ahogy az a leginkább illik a belső világodhoz. Itt nem kellett egymással kapcsolódni, mindenki önállóan dolgozott. De mégis, tizenöten vagyunk egy térben, nem tudom nem nézni néha a többieket, erről pedig mindjárt eszembe jut, hogy biztos ők is rám pillantanak néha, és ettől már nem tudok úgy mozogni, hogy ezt nem veszem figyelembe. Nem merek nagyon mást csinálni, mint a többiek, és ha a legtöbben energikusan táncolnak, akkor nehéz megbízni abban, hogy az én testem valójában pihenni akar.
Na és az üvöltés. Érzékeny vagyok a hirtelen hangos zajokra, és igen utálom, amikor valaki, élve az önvezetés jogával, egyszer csak felkiált vagy elkezd verni valami fémtárgyat. Márpedig ez előfordul. Én megijedek, és oda az egész biztonságérzetem, egy órával az eset után is. És ezután a felütés után, a második napon elkezdtünk szülinapi köröket gyakorolni.
Megmérettetés
Az első körben a hozzám egyik legközelebb álló ember vezetett, és a hétvége vezetője adott neki visszajelzést. De nem ám utólag, hanem közben, kvázi bekiabálva. Én voltam a középpontban, sose voltam még ilyenben, és nekem nagyon furcsa volt, ki is zökkentett. Aztán kiderült, hogy ezt a vezetővel előre megbeszélték. Másnap rám került a sor, és én is azt kértem, hogy próbáljuk ezt ki. Ettől sterilebb lesz a gyakorlás, mert folyton emlékeztetik az embert arra, hogy ez tulajdonképpen „munka”, viszont rezonál arra az igényemre, hogy még akkor jelezzék, hogy baj van, amikor változtatni tudok rajta, nem utólag. Az én köröm másért volt nehéz.
A férfi-női dinamika nekem a circlingben mindig kihívást okoz. Először is, ha valahova nem kimondottan pasizni megyek, akkor emberileg nekem teljesen irreleváns, hogy ki milyen nemű. Másoknak viszont nem, és mindig meglepődöm egy kicsit, amikor valaki behozza ezt a tengelyt. Nekem a származás, a kulturális beidegződések sokkal érdekesebbek, mint a nem.
Ketten vezettünk egyszerre kört, és mindenki eldönthette, hogy hova akar csatlakozni. Valahogy hozzám csak férfiak jöttek, a másik (egyébként férfi) vezetőhöz ment az összes nő. Ez se tűnt fel, amíg meg nem jegyezte valaki. Hát igen, én lelkileg egy viking harcos vagyok, a másik srác pedig egy gyengéd, csendes ember, aki handpanozik és szakács. Aztán az egyetlen, aki szerette volna, ha őt circlingeljük, pont a számomra legnehezebb ember volt. Na, ő tényleg úgy is néz ki, mint egy viking harcos, és róla is van egy olyan ítéletem, hogy csak a férfiakat veszi észre, ez pedig engem elképesztő módon triggerel. Előző nap, amikor megláttam a kezében egy kardot, muszáj volt nekem is fogni egyet és vívni vele, élvezetből, meg azért is, hogy vegye már észre, hogy létezem. És akkor most legyen ő a középpontban, én meg lehetőleg ne vetítsem rá az összes eddigi élményemet, hanem legyek kíváncsi az ő belső világára.
Nem ment jól. Vagyis nem tudom. Ugyanis azért csináljuk ezeket a 25 perces gyakorlásokat, mert a harmadik hétvégén ilyen lesz majd a vizsga. Van egy szép pdf a kritériumokkal, de ezek nyilván nem olyan dolgok, amiket centire lehet mérni. Viszont mindig van legalább egy tapasztalt vezető, aki nem vesz részt a körben, csak figyel és értékel, utána pedig visszajelzést ad. A visszajelzés pedig inkább olyan, mintha most az eddigi vezetőt (vagyis a vizsgázót) circlingelné mindenki, sokkal kevesebb az olyan konkrét mondat, hogy „amikor ezt mondtad, hogy…, akkor szerintem jobb lett volna azt mondani, hogy… mert…„.
Néha van egy-egy bevillanásom korábbi egyetemi vizsgákról, ahol ugyan mindig rendesen készültem, mégis volt, hogy azt éreztem, hogy gonosz a kérdés vagy én erről éppen nem tudok semmit, de mindig kidumáltam magam. Mivel senki nem lát bele a másik fejébe, felmerült már bennem, hogy itt vajon mennyire tudja magát kidumálni az ember, csak nem tudásmorzsákkal, hanem éppen hogy sebezhetőséggel. Aztán rögtön szégyellem is magam, hogy csalni akarok, ahelyett, hogy tisztességesen átmennék. Összességében nem komfortos a tudat, hogy lesz egy ilyen vizsgahelyzet, mert egyrészt nagyon strukturált és egy időpillanatra szűkül ahhoz képest, ami a képzés fókusza, másrészt pedig néha olyan horderejű dolgok történnek, hogy ahhoz képest egy plecsni teljesen irrelevánsnak érződik.
Ami viszont jobban zavar, az az, hogy menet közben sem érzem, hogy most hol tartok éppen, lehet, hogy egy olyan kör, ahol teljesen nyeregben érzem magam, azért „nem felel meg”, mert mondjuk nem kapcsolódtam eléggé a saját érzéseimhez, míg most láttam olyat is, hogy valaki még a nyitó meditáció előtt sírva fakadt, és percekig semmit nem tudott mondani, mégis olyan kör kerekedett belőle, hogy az értékelőnek is könnybe lábadt a szeme. Ennek ellenére azt mondta, hogy ezzel sem menne át az illető a vizsgán, mert nem vállalt fel eléggé egy érzést. Hiába próbáltam kiszedni belőlük egy pontszámot, valami viszonyítási alapot, hogy mennyire vagyok messze az elvárt szinttől, merjek-e egyáltalán reménykedni, vagy engedjem el, hogy ez nekem most sikerül, nem kaptam választ.
Annyit mondtak, hogy nagyon kevés embernek sikerül elsőre. Én úgy tudom, hogy egyetemeken legalábbis létezik olyan, hogy ha a csoport fele megbukna, akkor ránéznek, hogy mi a helyzet a vizsgával, mert ez nem normális. Vagy az oktatás nem elég jó, vagy a vizsga túl nehéz, vagy egyszerűen nem illik össze a kettő, nem arra készítenek fel, amit aztán számonkérnek. Attól félek, hogy ez itt is így van, de minden olyan megfoghatatlan, hogy talán nem is tűnik fel senkinek. Egyébként nem is mindenkinek fontos, hogy átmenjen, aki nem akar utána facilitátor lenni, annak semmiképpen nem az, de mint már említettem, ez nem egy hivatalos engedély, bárki szervezhet circlinget úgy is, hogy nincs meg ez a végzettsége.
Társas készségek
Én általában úgy működöm csoportokban, hogy először megfigyelem a dinamikát, ráérzek az íratlan szabályokra, és ha már viszonylag biztos vagyok benne, hogy mit szabad és mit nem, akkor merek feloldódni és megnyilvánulni. Előbb túl kockázatosnak érződik, mert ha az első megszólalásommal kialakítok magamról egy képet a többiekben, ami nem szimpatikus nekik, akkor tapasztalatom szerint teljesen bezárnak felém, nem fognak érdeklődni, hogy tényleg olyan vagyok-e, sőt, el sem mondják soha, hogy azért fordítottak nekem hátat. Esetleg évek múlva, ha már nincs tétje, valaki megszán és beavat, de többnyire még úgy sem. Több közösségben is tapasztaltam ilyet, és valószínűleg azt a tanulságot vontam le, hogy jobb, ha nem vesznek észre, mint ha kirekesztenek.
Most, ahogy ezt írom, az jut eszembe, hogy talán nem minden közösségre igaz ez. Vannak emberek (hiszen én is ilyen vagyok), akik nem hisznek abban, hogy bárki eleve rossz lenne, képesek érdekesnek találni azt is, amivel nem értenek egyet, és odamennek beszélgetni ahhoz, aki valami provokatívat csinált. És ha továbbviszem ezt a gondolatot, azok a közösségek, ahol ilyenek vannak, talán en bloc biztonságosabbak is mindenkinek, ezért aki csak társaságot keres, nem azokhoz fog odamenni, akik teljesen semlegesek, hanem azokhoz, akik érdekesnek tűnnek. Ilyen közegben jobb stratégia kezdettől fogva őszintének lenni. Csakhogy én világéletemben inkább az első fajta közösséggel találkoztam, talán a Mensa ifjúsági részlege és a circling a kivétel. És eddig itt is azt a stratégiát követtem, hogy inkább ne vegyenek észre, vagy ha igen, csak úgy, ahogy én azt kitalálom belülről, hogy olyannak lássanak, amilyennek én szeretném.
A másik hátránya a biztonsági játéknak az, hogy mire feloldódom, a többiek már elkezdtek kapcsolatokat kialakítani, és sokkal nehezebb ezekhez kívülről csatlakozni. Ezért néha idő előtt ráerőltetem magamra, hogy nyissak valaki felé, de mivel ez inkább kétségbeesésből jön, ilyenkor se arra nem tudok figyelni, hogy a megfelelő embert közelítsem meg, se arra, hogy ő valójában mit akar, és persze a visszautasítás is jobban fáj ilyenkor. Pár ilyen tapasztalat, és nem is próbálkozom tovább.
Itt is ez történt, és ebédszünetben sokszor találtam magam abban az ismerős helyzetben, hogy mindenki kettesével beszélget, csak én vagyok egyedül. Nyilván ez túlzás, mivel páratlanul vagyunk, mindig kell valakinek egyedül lenni, és biztos, hogy nem csak én voltam ezzel így, de nekem ez fáj. A legrosszabb az, amikor nem bírom tovább megjátszani magam és mondjuk elsírom magam, mert akkor mindig odajönnek vigasztalni, és olyan dolgokat mondanak, amiket más helyzetben sosem, én meg pont abban az állapotomban nem tudom befogadni. Pro tip: ha valaki éppen ezen hüppög, ne mondd neki, hogy egyébként már korábban is el akartál menni vele ebédelni, mert nem fogja elhinni.
Szombat este az egyik helyi erő meghívott mindenkit magához pizzázni meg beszélgetni. Még itt is volt bennem egy késztetés, hogy megkérdezem, hogy van-e, akinek fontos, hogy én is ott legyek, mármint nem csak úgy, hogy mindenkit ott szeretne látni, hanem konkrétan engem, de mire odáig jutottam volna, már nem éreztem úgy. Külön érdekes volt egy házibulin beszélgetni arról, hogy mennyire nem szeretjük a házibulikat, de legalább volt macska.
A hétvége tanulsága
Ha valamit sikerült egy mondatba sűrítve levonnom ebből a hétvégéből, az az, hogy igazából azt csinálsz, amit akarsz, amíg tudatosan csinálod, és felvállalod, hogy ezt csinálod. Akár a macskára is visszafuttathatnám a dolgot, mert ők aztán a tökéletes circling állatok: mindig a pillanatnyi kedvüknek megfelelően cselekszenek, soha nem néznek bocsánatkérően, miután tönkretettek valamit, és nem aggódnak amiatt, hogy mit szól az ember, ha három pocaksimi után támadnak. Tanulhatnék tőlük.
*Ugye hivatalosan nincs olyan, hogy „kell”. Ebben a bejegyzésben szó van az erőszakmentes kommunikációról, és arról, mennyire mesterségesnek tűnhet az, ha csak bizonyos mondatkezdésekkel (angolul „stem”, mint a virág szára) lehet operálni. Mégis sokszor eszembe jut, hogy a circlingben egy technika a felszínen maradásra az, ha a hétköznapi életünkben megszokott impulzusszerű mondatokat átfogalmazzuk a circling láthatatlan kottája szerint, hogy mélyebbnek tűnjenek. Erre egy példa ez a „van egy olyan részem”, de ugyanilyennek érzem azt is, amikor egyszerűen odatesszük valami elé, hogy „én úgy látom”, „feltételezem”, vagy „úgy képzelem”. Van, hogy ezeket is kimondjuk, de én néha tudatosan nem mondom ki, hanem próbálok mögé nézni. Mit piszkált meg az illető, hogy beindította ezeket a mechanizmusokat?
**Az előző üzenet is én voltam, akkor az volt a bajom, hogy hiányoztak a meta-beszélgetések, amikor magáról a módszerről beszélgetünk. Minden alkalommal, amikor találkozunk, csak gyakorlunk, és soha nincs alkalmam kérdéseket feltenni. Ezt is sikerült circlingesen megfogalmazni, és ajánlottam megoldást is: extra meetingeket, ahol feldolgozzuk a tananyagot és beszélünk a circlingről. Erre ketten reagáltak, és találkoztunk is már külön, szóval ennek jó vége lett, de ott a csoportban senki nem válaszolt.