Ez a cikk Marc Beneteau Relational Power: Make Friends, Influence Others, and Foster Connection Through the Practice of Authentic Relating („A kapcsolatban rejlő hatalom: szerezz barátokat, befolyásolj másokat, és ápold a kapcsolataidat az autentikus kapcsolódás segítségével”, érdekes áthallás ez Dale Carnegie Sikerkalauzra magyarított könyvének eredeti címére) című, kiadatlan könyvének 2. fejezetének fordítása. Az eredeti, angol változat itt olvasható.
Az erőszakmentes kommunikáció (EMK) és a circling: hogyan egészítik ki egymást; Az érzelmek és szükségletek nyelvének elsajátítása
„Minden kritika, ítélet, diagnózis és a harag kifejezése egy ki nem elégített szükséglet tragikus kifejeződése.” – Marshall B. Rosenberg, fordította: Bojtár Tamás
Bevezetés az érzelmi kommunikációba az EMK modelljén belül és kívül
Azzal a figyelmeztetéssel kezdem az erőszakmentes kommunikációról szóló fejezetet, hogy nem töltöttem annyi időt az EMK tanulmányozásával és gyakorlásával, mint sokan mások, ezért remélem, hogy abból, ami itt áll, semmi nem fog tudatlanságot vagy ítélkezést sugározni. Az EMK-nak vannak bírálói, én is az vagyok, bár emellett nagyra értékelem a módszert, amely sokat segített nekem, és elismerem, hogy az EMK az autentikus kapcsolódás alapvető építőeleme.
Például: Marshall fent idézett mondata nekem „szektás”-nak hangzik. Nem minden ítélet vagy a harag minden kifejezése egy ki nem elégített szükséglet tragikus kifejeződése; csak a nagy részük. Megfelelő környezetben a harag kifejezése hasznos lehet, de majd erre is kitérek bővebben. Az EMK-t illető legkomolyabb kritikám éppen az, hogy minden kommunikációt megpróbálunk egyben, válogatás nélkül belekényszeríteni az úgynevezett „MÉSzK” modellbe (Megfigyelés, Érzés, Szükséglet, Kérés). Lehet, hogy ez csak a kezdő szintje az EMK-nak, nem tudom. Akárhogy is, a fejezetben kifejtem a modellt, bebizonyítom, hogy miért nem mindig optimális a használata, és megmutatom, hogyan csinálhatod jobban az autentikus kapcsolódás hozzáadásával.
Mások azért kritizálják az EMK-t, mert (állítólag) többnyire privilegizált emberekhez szól, nem szól hozzá a rendszerszintű elnyomás problémájához, és nem tudja kezelni az interszubjektív valóságot (vagyis hogy a kommunikációnk nem csak szavakból, hanem energiából áll). Az interszubjektív valóságról is fogok még írni ebben a fejezetben, és a könyv más részein is. Az autentikus kapcsolódás és a circling köreiben ez egy rendkívül fontos téma.
Itt egy jó példa arra, hogy az EMK hogyan hagyja figyelmen kívül az interszubjektív teret: az az állítás, hogy „lelkifurdalást keltesz bennem„. Technikailag ez nem helyes (senki sem kelthet benned érzéseket), és semmiképpen nem fér bele a MÉSzK-keretbe. Viszont az én szemszögemből ez az állítás egyértelmű, tömör és vitathatatlan. Ez a mondat valószínűleg erős hatást fog kiváltani egy interszubjektív (vagy érzelmileg intelligens) térben. Még ha nem is értesz egyet a mondattal, az egyetlen intelligens válasz, amit adhatsz, a következő: „Tényleg? Hogyan keltek benned lelkifurdalást?„, ami szükségszerűen el fogja mélyíteni a beszélgetést. Ha megpróbálnám belegyömöszölni ezt a mondatot a MÉSzK keretbe, ötször olyan hosszú lenne, és valószínűleg nem lenne tartalmasabb. Az érzelmekről való kommunikációnak a lehető legtömörebbnek és feszesebbnek kell lennie, főleg, ha jelentős érzelmi töltetről van szó. Erről az érzelmi töltetről a 4. fejezetben írok.
A tisztesség kedvéért megjegyzem, hogy Marshall a 70-es években kezdett az EMK-n dolgozni. Akkoriban is voltak interszubjektív tanok és közösségek (a „mi-terek”), de nem voltak olyan fejlettek, mint mostanában, és valószínűleg Marshall ezekben nem vett részt. A világ nagyot lépett előre azóta.
Mégis, a korlátai ellenére, az EMK megértése és gyakorlása nagyon értékes dolog, és talán szükséges is ahhoz, hogy valaki hatékonyan vegyen részt a circlingben. Az EMK legfontosabb hozadékai: az érzelmek és szükségletek nyelvének elsajátítása, a MÉSzK modell, és az a hatásos gondolat, hogy „a szükségletek ajándékok”, amiről szintén fogok még beszélni.
Az EMK, amennyire én látom, egy „teljes kapcsolatfejlesztési rendszer”. Átlátja a kapcsolatban létezés alapvető igazságait, és az esélyesen felmerülő kihívásokat. Az EMK magasabb szintjein az ember megtanul egy fogalmat: az EMK-tudatosságot. Ez gyakorlatilag ugyanaz, mint a circling-tudatosság: ez a te lehetőséged, hogy kielégítsd a körülötted lévők összes emberi szükségletét, különösen a kapcsolódáshoz, hovatartozáshoz, megbecsüléshez és hatáshoz/hozzájáruláshoz tartozókat. Innen nézve az EMK és a circling célja ugyanaz.
Az EMK napos oldala, avagy a benne rejlő potenciál ugyanaz, mint a circling esetében: azzal, hogy kommunikálsz, és úgy vagy jelen, hogy az kielégíti a te és mások alapvető emberi szükségleteit, könnyebben és gyorsabban hozzáférsz a boldogsághoz és a hatalomhoz.
Az EMK árnyoldala, avagy veszélye pedig az, hogy szektaszerűen ragaszkodni kezdesz hozzá, megpróbálod minden megszólalásodat a MÉSzK keretébe gyömöszölni, és ez nagyon hülyén fog hangzani a barátaid és üzletfeleid előtt, vagy legalábbis, sokan forgatni fogják a szemüket tőle. Az ilyen embereket hívom én „EMK robotnak”.
A circling árnyoldala, avagy veszélye pedig az, hogy érzelmi ismeretek, vagy az érzelmek és szükségletek megértése nélkül fogsz hozzá, ezért nem használod ki teljesen a lehetőségeit. A circling árnyoldalához tartozik az is, hogy az EMK-tól eltérően általában „beledobunk a mélyvízbe” különösebb kiképzés nélkül, ami azzal a kockázattal jár, hogy az első három alkalom annyira újratraumatizál, hogy soha többet nem jössz vissza. Bár, hogy őszinte legyek, az EMK is majdnem ugyanilyen könnyen újra tud traumatizálni. Az, amit „fejlődési traumának” hívunk, alapvető fontosságú téma, és vissza is fogunk rá térni a következő fejezetekben.
Most pedig térjünk át arra, mit csinál jól az EMK, és hogyan csinálhatod te még jobban az autentikus kapcsolódás hozzáadásával.
Esettanulmány: a MÉSzK modell, az EMK és az autentikus kapcsolódás összevetése
A MÉSzK-modell (az EMK négyrészes formulája) így néz ki:
[1] Megfigyelés, [2] Érzések, [3] Szükségletek, [4] Kérések
Ezt most egy klasszikus problémával fogom illusztrálni, amibe mindenki könnyen bele tudja képzelni magát: a lakótársad nem mosogatott el. A felszínen ez egy egyszerű probléma, de tetszőleges komplexitásban ki lehet bontani. Egyébként az emberi kapcsolatok is így működnek, ettől lesznek annyira nehezek és szórakoztatók.
A kommunikáció valahogy így nézhet ki:
Máté, [1 – Megfigyelés] feltűnt, hogy tegnap este nem mosogattál el. [2 – Érzés] Ettől kicsit összezavarodtam, mert beszéltünk már erről, és azt hittem, megállapodtunk. [3 – Szükséglet] Nekem szükségem van rendre és tisztaságra a konyhában. [4 – Kérés] El tudnál mosogatni evés után?
Ezzel a fajta kommunikációval önmagában nincs baj. Biztosan sokkal jobb, mint ez:
[Megvádoljuk és hibáztatjuk őt a viselkedéséért] Máté, mi a franc van veled? [Őt tesszük felelőssé az érzéseinkért] Annyiszor beszéltünk már erről, és folyton csalódom benned. [Közelebbről nem meghatározott tettekkel fenyegetjük] Teljesíteni fogod az itthoni kötelességeidet, vagy nem?
Az EMK-ban ezt „sakálnyelvnek” nevezzük, szemben a „zsiráfnyelvvel”, vagyis az EMK helyes használatával. Sajnos a világban sokkal többen beszélnek sakált, mint zsiráfot.
Biztosan te is egyetértesz abban, hogy az első változat nagyobb valószínűséggel vezet a kívánt eredményre – vagyis, hogy Máté külön emlékeztetők nélkül is elmosogat.
De az autentikus kapcsolódás szempontjából az első változat nem ideális. Én inkább ezt nevezném „helyes” (vagy legalábbis „helyesebb”), az autentikus kapcsolódás szerinti kommunikációnak:
[Sebezhetővé válás, az érzéseink megosztása és engedélykérés egy tisztázó beszélgetésre] Máté, kicsit rosszul érzem magam valami miatt, beszélhetnénk erről? Jó most neked? [Miután engedélyt kaptunk: még több kitárulkozás] Igazából nagyon félek attól, hogy ezt elmondjam neked, de [Megfigyelés és még több kitárulkozás] zavart (vagy rosszul hatott rám) az, hogy amikor ma reggel kijöttem a konyhába, megláttad az edényeidet, főleg, mert már beszéltünk erről. [Empátia felajánlása, párbeszéd kezdeményezése] Nehéz neked esténként elmosogatni? Van valami gondod mostanában? Szívesen meghallgatom, ha az segít. [És itt állj meg! Túl korán van még ahhoz, hogy kifejezd a szükségletedet vagy kérést intézz hozzá, még a kapcsolódás elején tartotok. Adj Máténak egy kis teret.]
Hadd kérdezzem meg: ha te lennél Máté, melyik kommunikációs fajtát választanád, az első vagy az utolsót? Melyiktől lenne több motivációd elmosogatni, melyiktől éreznéd magad közelebb hozzám, és miért? Állj meg egy pillanatra, és gondolkozz el rajta.
[És ha megvan a válasz, írd meg nekem! Nagyon érdekelne 🙂 ]
Ezért gondolom én azt, hogy Máténak jobban esne az utolsó változat:
(Megjegyzés: lehet, hogy van egy jobb EMK-kommunikációs fajta, amit a tudatlanságom miatt én nem tudok összerakni. Kérlek, olvasd ezt úgy, mint egy esettanulmányt érzelmi kommunikációból, nem pedig az EMK konkrét kritikáját).
- Az első (EMK stílusú) kommunikációmban átadom Máténak az „érzelmi töltetemet” (lásd a következő fejezetet), a haragomat, indulatomat, és azt a vágyat (vagy talán követelést), hogy ő máshogy viselkedjen, mint ahogy most teszi (más hozzáállás, viselkedés vagy kommunikáció). Udvarias és ésszerű először megkérdezni, hogy nyitott-e egy tisztázó beszélgetésre, mivel nagy a valószínűsége, hogy ez őt triggerelni fogja. Valószínűleg az EMK-ban is ezzel kezdenénk (engedélyt kérünk, mielőtt egy tisztázó beszélgetésbe fogunk), de az autentikus kapcsolódásban mindig engedélyt kell kérni, mielőtt érzékeny témáról kezdenénk beszélni. Ennek egy egyszerű formája a félelem vagy vegyes érzések kifejezése az elején („Félek felhozni ezt„). Ez már a kezdetektől a te oldaladra állíthatja a másik embert, mivel közvetve empátiát kérsz tőle. Ebben a példában magamra vállalom, hogy ez az én problémám is, ami lehetőséget ad Máténak, hogy segítsen eloszlatni a félelmemet, és visszatérhessünk a kölcsönös szeretet és törődés talajára.
- Vegyük észre, hogy az autentikus kapcsolódás során empátiát ajánlottam. Ezt a jó EMK-ban is megtaláljuk, de egy tisztázó beszélgetés kezdeményezésekor mindig fel kell ajánlani az empátiát, akár EMK, akár az autentikus kapcsolódás rendszerén belül vagyunk. Ha nem ajánlok empátiát, akkor igazából belekényszerítem vagy belepasszírozom Mátét az én kommunikációs struktúrámba.
Nézd meg az első változatot még egyszer. Milyen választ adhat erre Máté? „Igen” vagy „nem”. Ennek lehetnek még olyan alfajai, mint például: „Ja, igen, tesó, tegnap nehéz napom volt, igyekszem odafigyelni„, vagy „Nem, ebbe nem megyek bele. Tegnap kurvára szét voltam esve, és nem volt kedvem mosogatni. Hadd nyugodjak le, aztán majd beszélünk, mert most túlságosan felhúzott az EMK-robot kommunikációd. Dehumanizálónak érzem a kommunikációs stílusodat„. Máté ezt teljesen jogosan mondaná, ha tényleg így érezné. Hozzátenném, hogy nagyon kevesen rendelkeznek elég érzelemkezelési tudással és bátorsággal, hogy ezt ténylegesen kimondják. De Máté akkor is érezheti így, ha nem mondja ki. - Vegyük észre, hogy az autentikus kapcsolódás szerinti közlésben három kitárulkozás („rosszul érzem magam”, „félek”, „zavar”) is van, szemben az EMK szerinti egyetlennel („összezavarodtam”). Az „összezavarodtam” egy kiváló kifejezés a kitárulkozásra, amikor egy nehéz beszélgetésbe kezdesz (és nem akarod már az elején triggerelni a másikat), de nem jelez mély sebezhetőséget. Az igazság az, hogy mérges vagyok és csalódtam. De ezt nem mondhatom az EMK-ban, mert ott a harag és a csalódottság nem „tiszta” érzés, hanem egy kielégítetlen szükségletből származó ítélet eredménye. Ezt lentebb még kifejtem. Ezzel azt akarom mondani, hogy lehet, hogy azt hiszem, hogy tökéletesen kommunikálok, és vállon veregethetem magam ezért, de az igazság az, hogy beszari kis titkolózó vagyok. Az első típusú kommunikációban nem igazán viszem vásárra a bőrömet, nem kockáztatok semmit. Nem testesítem meg azt, amit valójában szeretnék, ami Máté nyitottsága, bizalma és sebezhetősége lenne.
- Most még a beszélgetésnek túlságosan az elején tartunk ahhoz, hogy kifejezzem a szükségleteimet, a kérésekről nem is beszélve. Az első, EMK-szerint helyes közlésnél Máté lehet, hogy azt gondolja: „Ember, nyugodj már le! [hátsó gondolat: te OCD-s gyökér] Hallom, hogy mire lenne szükséged, de borzasztó napom volt a munkában, és muszáj volt vacsora után tévét néznem, és reggel gondoltam mosogatni, miközben heavy metált hallgatok fülessel.” Gondolj arra, hogy ebben a fázisban lehet, hogy Mátét egyáltalán nem érdeklik az én igényeim. Történetesen ez egy bölcs álláspont mindenféle emberi kapcsolatban: indulj ki abból, hogy senkit nem érdekelnek a szükségleteid, amíg meg nem győződsz az ellenkezőjéről. Főleg, ha a pillanatnyi szükségleted az, hogy valaki máshogy viselkedjen, mint ahogy éppen teszi.
- Végül pedig: ez nagyon fontos, sőt, mélyen szántó. Ha igazi „EMK-tudatosságom” lenne, akkor a MÉSzK-be belevenném (vagy legalábbis megpróbálnám nonverbális jelekkel kimutatni), hogy „Fontos vagy nekem, és szeretném magamat közel érezni hozzád„. De ez elég szerencsétlen lenne, mert a teljes integritás végett ezt minden MÉSzK-közlésemben el kéne mondanom. Azt akarom mondani, hogy a legmélyebb vágyam NEM az, hogy Máté mosogasson el az év 365 napján, vagy hogy a tisztaság és rend iránti igényem kielégüljön. A legmélyebb vágyam (valószínűleg) az, hogy közel érezzem magamat hozzá, ő pedig hozzám, hogy élvezzük egymás társaságát, megbízzunk egymásban, és legyen egy nyílt kommunikációs csatorna, hogy elmondhassam neki, amikor kiakaszt a viselkedése, ő pedig ne triggerelődjön.
Ez biztosan igaz, ha már a barátja vagyok, vagy az akarok lenni. Abban az esetben, ha nem akarok a barátja lenni, ha egyszerűen egy szívélyes, de távoli lakótársi kapcsolatot szeretnék, akkor sem akarom, hogy utáljon engem. Nem akarok ki nem mondott és fel nem oldott feszültséget a kapcsolatunkban, mert Máténak hatalmában áll pokollá tenni az életemet pusztán a nonverbális üzeneteivel, miközben én békésen ülök a konyhában a reggeli kávémmal, újságot olvasva. Tudod, hogy ez így van. Ha Máté valaha eljut odáig, hogy utáljon engem, onnan nagyon nehéz lesz visszajönni.
Hogy összefoglaljam az EMK-t érintő kritikámat ebből a képzeletbeli esettanulmányból, illetve az EMK és az autentikus kapcsolódás összevetését: valahogyan az EMK túl egyszerű: próbálja az összes közlésünket a MÉSzK-modellbe gyömöszölni. Másrészt viszont túlságosan bonyolult: kísérletet tesz az EMK-n belül „jóváhagyott” körülbelül 100 érzés és szükséglet megkülönböztetésére és kifejezésére, miközben az én keretezésemben összesen kettő alapvető emberi igény van a biztonságon és a túlélésen kívül. Ezeket a maguk végtelen változatosságában a következő fejezetben tárgyalom.
Nekem az tetszik az autentikus kapcsolódásban, hogy nem próbál egyszerű lenni. Az viszont nem tetszik benne, hogy általában nem ad sok támpontot a struktúrákhoz (bár www.Authrev.com, Sara Ness, és mások több év munkát fektettek abba, hogy struktúrát próbáljanak adni az autentikus kapcsolódásnak). Még egyszer: az EMK-ra és az autentikus kapcsolódásra is szükség van.
Az érzés és az ítélkezés/értékelés közötti különbség
Ez az EMK egyik legütősebb fogalma, és ezt szokták néha túlzásba vinni (azaz elszektásítani).
Egyes érzések valahol az igazi érzés és a gondolat vagy az ítélet határán táncolnak. A leggyakoribbak a harag, a szégyen, a bűntudat, a depresszió és a csalódottság. A keményvonalas EMK-ban ezeket „a szükségleteinkről leválasztott érzelmek”-nek tekintik, mert egy mögöttes ítéleten vagy történeten alapulnak. Ezek „tisztátalan érzelmek”, amiken dolgoznunk kell, mielőtt kifejeznénk őket. Az az elképzelés, hogy ha nem vagyunk kapcsolatban a szükségleteinkkel, akkor nem tudunk hatásosan kommunikálni. Ehelyett az a megoldás, hogy megváltoztatjuk azt a gondolatot vagy ítéletet, ami létrehozta a haragot, vagyis azonosítjuk a kielégítetlen szükségletet. Ettől a harag is átalakul, vagy legalábbis kezelhetőbbé válik. Ez mélységesen igaz, és egyben hamis.
A harag esetében ennek az igaz voltát egy híres és gyönyörű történettel tudom illusztrálni. Ezt Ram Dass írja csodálatos könyvében, a Hogyan segítsek?-ben [mellesleg Jack Canfield és Mark Victor Hansen Erőleves a léleknek című válogatáskötetébe is bekerült, ott már névtelenítve a szerzőt]. A történet egy nagydarab férfiról szól, aki részegen randalírozott a tokiói metrón, ordítozott és veszélyeztette az utasok biztonságát. A mesélő, aki harcművész volt, felállt és belekötött, a férfi pedig elfogadta a kihívást. Emberünk már majdnem „leterítette”. Úgy gondolt erre a pillanatra, mint minden harcművészeti edzés céljának beteljesülésére: végre egy „jó ügy”! Pár másodperccel azelőtt, hogy ez bekövetkezett volna, egy kis öregember, aki a közelben ült, megszólította a részeget: „Hé, te! Szereted a szakét? Én is! Gyere, ülj ide, beszélgessünk„. A részeg leült az öreg mellé, aki beszélt hozzá és megvigasztalta. Nemsokára a részeg az öregember karjaiban zokogott. A történet szerzője alapos leckét kapott alázatból.
Egy másik szép történet Wayne Dyeré, és ebben is vonatok vannak. Egy apa érkezett a metróba öt fiával. A gyerekek rohangáltak, játszottak és kiabáltak. A történet szerzője jogosan felháborodott ezen, és már majdnem megkérte az apát, hogy tartsa kordában a gyerekeit. De erre nem került sor, mert az apa megszólította, és elmondta, hogy az édesanyjuk pár órával azelőtt halt meg. Mondanom se kell, a jogos felháborodás eltűnt, és a helyét átvette az együttérzés.
Ezek a történetek azt mutatják meg, hogy a harag, a csalódottság, és számos más érzés „perspektivális”, vagyis függ a kontextustól. A „kontextus” az a gondolat, amelyből az érzelem kiindul – az első esetben az a gondolat, vagy ítélet/értékelés, hogy „azokat, akik veszélyeztetik a közbiztonságot, meg kell állítani„. A második esetben az ítélet az, hogy „a szülőknek kordában kell tartaniuk a gyerekeiket„.
Az én nézőpontomból a haragnak ez a doktrínája az EMK-ban – ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy nagyon óvatosnak kell lennünk, ha meg akarjuk említeni a „haragot” a MÉSzK-közlésünkben, ha ugyan egyáltalán megemlíthetjük – túl messzire megy. Én úgy látom ezt, hogy ha egy gondolat és egy érzés egyszerre merül fel, az nem pontosan azt jelenti, hogy az egyik okozza a másikat. Lényegében egymással is kapcsolatban vannak, egyfajta belső, interszubjektív mi-térben. Változtasd meg a gondolatot (amire általában van ráhatásunk, bár mindkét fenti példában kívülről jött az, ami módosította a gondolatot) és az érzés is megváltozik. Változtasd meg az érzést (amire általában nincs ráhatásunk, legalábbis abban a percben nem, amikor épp érezzük), és a gondolat is megváltozik.
Tony Robbins szerint meg tudjuk változtatni az érzéseinket fiziológiai beavatkozással: próbáld ki a négyütemű fekvőtámaszt. Míg ez néha hasznos eszköz lehet, a gond az, hogy az elnyomott érzelmek többnyire vagy kamatostul térnek vissza később, vagy gellert kapnak, és a körülötted lévő embereken csattannak (az Úristen irgalmazzon neked, és szánja meg őket). Ezt a kellemetlen érzést bizony kezelned kell. A négyütemű fekvőtámasz jó dolog, de nem tartós megoldás.
De legyünk pozitívak (haha): a hatalmadban áll, legalábbis elméletben, hogy pusztán akarattal (a gondolkodásod áthangolásával vagy fiziológiai beavatkozással) megváltoztass egy kellemetlen érzést. Ha nem tudod azonnal átírni azt a gondolatot, ami az érzelemmel egyszerre merül fel, akkor legalább megpróbálhatod emlékeztetni magad arra, hogy nem tudsz semmit és nem értesz semmit – még, sőt, főleg magaddal, hát még másokkal kapcsolatban – és reménykedhetsz, hogy ettől megnyugszol. Ezt egyébként „mindfulness”-nek nevezik. A mindfulness és az EMK (a circlinggel együtt) úgy illik egymáshoz, mint kesztyű a kézre.
Az EMK-nak sok esetben igaza van: a veszély abban áll, ha túl „dogmatikusan” vagy szektásan állunk hozzá. Néha a harag csak úgy van. Ha valaki fekete, zsidó, meleg, transz, nő, vagy (helyettesítsd be kedved szerint), akkor mások már évezredek óta próbálják őt elnyomni és meggyilkolni, néha sikerrel. Ebben az esetben jogod van dühösnek lenni, és nem igazán akarod ezt az érzést megszüntetni, vagy megpróbálni azonosítani az eredetét jelentő gondolatot (a kérdés inkább az, hogy mit akarsz tenni ezzel kapcsolatban, ami hatásos is lesz – erről szól a könyv). Még akkor is, ha fehér, magasan képzett, középosztálybeli, cisznemű idősebb férfi vagy (mint én), akkor is megélted az iskolai csúfolást, agymosást, a sorozást, ahol az imperializmus szolgálatában áldoztad fel az életedet, „húsz éven keresztül kínoztak és ijesztgettek„, ahogy John Lennon énekli (a dal, a Working Class Hero, az egyik kedvencem – fordította Kepi). Ha most boldog is vagy és viszonylagos kényelemben is élsz – ahogy többé-kevésbé én is – akkor is hordozod magadban ennek a lenyomatát, és valószínűleg rémálmaid is vannak róla (nekem igen). Ezt hívják „kulturális traumának” (vagy „ősi traumának”), és erre a témára is visszatérünk még. A patriarchátusban mindenkinek van kulturális traumája, nem csak a nőknek.
Most extrém példákat hozok, de közben alapjában egyetértek azzal, hogy „Minden kritika, ítélet, diagnózis és a harag kifejezése egy ki nem elégített szükséglet tragikus kifejeződése.” Ez igaz – ahogy két ember közötti kapcsolatban minden – kivéve, amikor nem. Ez egy értékes nézőpont, ha nem kezeljük úgy, mintha ez lenne az egyetlen nézőpont. Ezt egyébként „több párhuzamosan létező nézőpont„-nak hívjuk. A több párhuzamos nézőpont figyelembe vétele egy alapvető készség, amire szükséged lesz, hogy elérd az integrál 2. szintű tudatot (amit a spiráldinamikában türkiznek is hívnak). Erre majd visszatérünk a ??. fejezetben.
Itt abba is hagyom, mert azt hiszem, elmondtam, amit akartam. Ez a könyv több szempontból is ezt a témát járja körül: mit tegyünk, amikor mérgesek vagyunk, ami egyben hatékony is. Másokat megölni valószínűleg túlságosan felszínes megoldás [Marshall Rosenberg].
A szükségletek, mint ajándék
Az EMK-ról szóló fejezetet annak egyik legütősebb gondolatával zárom: ezt úgy hívják, hogy „szükségletek, mint ajándék„.
Az EMK gyökerei (bár néha erről csak a magasabb szinteken esik szó) szerint ez egy keret és egy kommunikációs modell az emberi szükségletek felidézésére, kifejezésére és kielégítésére. Ide tartozik – különösen – a közelség, bizalom, önazonosság és sebezhetőség iránti igény. Ezért az EMK-ban a szükségletek bármilyen kifejezését (amennyiben nem jár együtt kimondatlan ítélettel vagy követeléssel) ajándéknak tekintik, mert ez lehetőséget ad egy másik embernek, hogy hozzáadjon a te életedhez, és ettől mindkettőtök élete csodásabbá váljon. (Az „élet csodásabbá tétele” szintén az EMK létfontosságú eleme: a központi vágyunk Marshall szerint az, hogy „hozzá tudjunk adni valamit az élethez”).
Ahogy gyakorlottabbá válsz az EMK-ban, elsajátítod azt a képességet, hogy meghallgasd és empatikusan reagálj azokra az érzésekre és szükségletekre, amelyek minden emberi kommunikáció mögött meghúzódnak – még azok mögött is, amelyeket elsőre ítélet vagy követelőzés formájában fejeznek ki. Ha ezt jól csinálod, akkor megtanulhatsz sikeresen manőverezni még a legnagyobb érzelmi töltetű, konfliktussal terhelt emberi érintkezés során is.
Összefoglalóul: a „szükségletek, mint ajándék” azt jelenti, hogy ha közlöd valakivel, hogy mit tehetnének azért, hogy segítsenek neked (ezt hívják sebezhetőségnek), akkor igazából nekik is segítesz (és az ő életüket is csodásabbá teszed), mert az ő vágyuk, hogy hozzáadjanak valamit a te életedhez, az ő egyik alapvető szükségletük.
Ez a gondolat igazából forradalmi jelentőségű, mert közvetlenül ellentmond a nyugati kulturális beidegződéseknek. A legtöbben már gyerekkorban megtanuljuk, hogy a szükségletek rosszak. A „szükségletek” miatt függünk másoktól, kiszolgáltatottak, „követelőzők” leszünk, és ez szégyellnivaló. A mi kultúránk szerint sokkal jobb egyedül lovagolni a naplementében, saját sorsunk kovácsának lenni, egyedül, a tömeg felett állva, minden helyzetet kontroll alatt tartva. Lehet, hogy ez egy ponton jó ötlet volt, de már nem működik, az üzleti életben sem, nemhogy emberek közötti kapcsolatokban. Abban az összetett és kapcsolatokkal átszőtt világban, amelyben élünk, az igazi erősségünk és hatalmunk a kapcsolódásban és a sebezhetőségben rejlik. Ezt egyebek közt a Google (és mások) munkahelyi kutatásai is megerősítették, és kimutatták, hogy az érzelmi kötelékekkel rendelkező csapatok hatékonyabbak.
Az én keretezésemben a mások sikeréhez, boldogulásához és egészségéhez való hozzájárulás a szeretet férfias pólusa. A női pólus pedig a megértés, kapcsolódás és összetartozás iránti vágy. Ezek az érzések a sebezhetőségből erednek. Erről többet a 4. fejezetben olvashatsz.