SL, azaz surrendered leadership, azaz önátadó vezetés: a circling magasiskolája, egyhetes képzés Svédországban.
Az a benyomásom, hogy szülinapi köröket ritkán akarnak az emberek, mindenki ezt a kaotikus, szabad, rengeteg lehetőséget rejtő formátumot keresi inkább, amit egyébként a mi tanáraink találtak ki teljesen véletlenül (hogyan máshogy*). Viszont ez állítólag egy haladóbb szintű valami, és sokkal nehezebb vezetni. Érdekelt, de úgy éreztem, felelőtlenség lenne képzés nélkül nekiállni. Így hát jelentkeztem továbbtanulni.
Ez sokkal strukturáltabb volt, mint a SAS: minden nap ugyanazokban az időpontokban volt okítás, és nyomokban még valamiféle íve is volt a dolognak: szó volt a szükségletekről, az erőforrásokról, az önátadásról (önmagunknak, a másiknak, és Istennek**). Reggel voltak zenés, mozgásos órák, este érintős lazulás vagy éppen kontakttánc. Gyönyörű idő volt, mindenki mezítláb, a hatalmas kertben óriási fákon függőágyak, vegetáriánus kaja, komplett hippikommuna-feeling, azzal együtt, hogy mindenkinek saját szobája volt, amiért irtó hálás voltam, mert az első pár napban még semmi kedvem nem volt az ebédszünetben a többiekkel nyüzsögni.
A szokásos nagy kiborulásom, azt hiszem, a második napon történt. Házigazdánk minden vázát telerakott sötétrózsaszín bazsarózsákkal. Valaki behozta az egyik vázát a kör közepére, majd többen elkezdtek pofozkodni a virágokkal, hullottak a szirmok. Én annyira megdöbbentem ettől, hogy sírva fakadtam, mert fájt, hogy nem tudnak vigyázni a gyönyörű virágokra, amiktől mindenkinek szebb lett egy kicsit a napja. Amikor ezt felhoztam, a főkolompos egyszerűen arcul csapott egy virággal. Ez elég extrémen hangzik, de nem ez volt a bajom.
Azt tudni kell rólam, hogy gyerekként képes voltam sírni egy rajzfilmen, ahol egy hóember elolvadt, pedig közel se csinálta olyan drámaian, mint Olaf a Jégvarázsban. Szinte minden este lerajzoltam, hogy pontosan milyen színekben volt csíkos az ég naplementekor, hogy megőrizzem a szépséget. Az óvónénim, amikor megmutattam a kedvenc könyvemet, rögtön azt mondta, biztos nem forgatom sokat, mert nem volt agyongyűrve és szétszaggatva. Ezt csak azért mondom, hogy illusztráljam, világéletemben vigyáztam a körülöttem lévő tárgyakra és finoman nyúltam hozzájuk. Meg az emberekhez is. No de ennek itt mintha semmi értéke nem lett volna, mert vannak, akiknek az a szórakozás, hogy fél perc alatt tönkretesznek valamit, amit mások hetekig építettek, és abban a pillanatban mintha másik fajhoz tartoztunk volna. Nem akartam olyan világban élni, ahol a rombolást ünneplik.
Ebből aztán nagy folyamat lett, mindkét oldalon felszólaltak emberek, a rombolók elmondták, hogy nekik ez a lázadást és a szabadságot jelenti, hogy semmit nem kell szent tehénként kerülgetni. Nekem továbbra is biztonságot ad, hogy vannak íratlan szabályok, így együtt tudunk működni egy társadalomban, és ki tudjuk mutatni a jóindulatunkat. Jobban mondva félek, hogy mások nem így járnak el, és akkor is sérülök, ha jót akarok.
Nem arról szól a dolog, hogy oldjuk fel az ellentétet. De nagyon jó, hogy ki lehet mondani ezeket az érzéseket, sőt, van, ami eközben tudatosodott bennem magammal kapcsolatban. Szinte keresem is gyakorlás közben a konfliktust***, mert úgy érzem, ebben a súrlódásban születnek az igazi kapcsolatok.
Ezt a csendéletet rittyentették végül a szétbarmolt virágokból. Amikor ezt a montázst valaki feltette a közös csoportba, elszégyelltem magam, hogy nem jutott eszembe valami szépet kihozni belőle hiszti helyett, de ahogy beleéltem magam, rájöttem, hogy nagyon megalázó lett volna mások rombolása után takarítani. Nem kell mindig mindent nekem helyrehoznom, bízhatok benne, hogy a többiek is képesek erre.
Persze a lényeg az volt, hogy önátadó vezetést vezessünk. Mindenki egyszer kapott lehetőséget, egyszerre négy kör ment, egy-egy vezető felügyelete alatt. Hozzám megint Seannak sikerült odajönnie. Menet közben folyton rám szólt, hogy még jobban a saját élményemből beszéljek, amit én úgy éltem meg, hogy egyre több végtagomat kötözik le, miközben elvárják, hogy tánccal fejezzem ki a kreativitásomat. Egyre dühösebb lettem. A végére pedig már teljesen elborult az agyam, és megint Seanra haragudtam az egész miatt. A kör többi tagja nagyon finoman támogatott, míg végül eljutottam a számomra fontos kérdésig: hiszel bennem? Na, ezen Sean is meglepődött, de nagy hatással volt rá a dolog, mert nem csak azt mondta, hogy büszke rám, hanem utána felajánlotta, hogy mehetek gyakorló vezetőként az egyik következő SAS-re, már ha addig sikerült átmennem a szülinapi körös vizsgán. En bloc úgy éreztem, hogy végre lát engem, és elkezdte értékelni azt, amit nyújtani tudok.
Vannak dolgok, amiket eddig is tudtam magamról, de most megerősítést nyertek. Szükségem van arra, hogy valaki higgyen bennem, akkor tudok szárnyalni. Szükségem van arra, hogy nálam jobb emberek vegyenek körül és inspiráljanak. Ebből pedig itt aztán jutott bőségesen. Sokan több éves tapasztalattal rendelkeznek, terapeuták, coachok, de mindenképpen többre, mélyebbre, egészebbre vágyó emberek. Rengeteget kaptam tőlük, jobban kinyílt a szívem, és úgy érzem, készen állok legalább elkezdeni a világban is ezt. Még ha nem is vizsgáztam le rendesen.
Volt még egy meghatározó élmény: az úgynevezett törzsi gyűlés. Igen, én is pont így forgattam a szememet tőle, mint ahogy most téged elképzellek. Az volt a koncepció, hogy megemlékezünk azokról az átmenetekről, amiket nem ünnepeltünk meg eléggé. Nekem egyből a SAS képzés lapos vége jutott eszembe, akartam is mondani, de aztán jöttek a történetek. Valaki apa lett. Másvalaki megküzdött a rákkal. Van, aki még mindig az életéért retteg. A könnyeim akkor indultak meg, amikor az összes jelenlévő apa beült a körbe, és mindannyian elmondták a gyerekeik nevét. Nyilván a saját apámmal való viszonyom is megjelent bennem, de egyszerűen lehetetlennek éreztem bármiféle fontosságot tulajdonítani a saját kicsinyes problémámnak, hogy nem kaptam plecsnit a tanfolyam végén, mint hogy egy közösség része lehetek, amely tényleg megtart, akár valami súlyosat hordozok, akár egyszerűen csak minden rendben van. Mert néha az az ijesztőbb.
*Az utolsó nap kicsit masszíroztam a szakácsunk lelkét, mert a szívére vette, hogy a vezetők nem kérdezték meg a hét alatt, hogy mi a helyzet, hogy megy a sora, és azt hitte, hogy szándékos. Azzal nyugtattam meg, hogy itt senki nem olyan összeszedett, hogy bármit is szándékosan csináljon.
**Ebből külön hajcihő lett. Johnnal különleges tehetsége van ahhoz, hogy ártatlan arccal felhozzon súlyos témákat, csak kérdések formájában, amitől mindenki azonnal triggerelődik, és vérmérséklete szerint sírni, ordítani, ölelkezni, bohóckodni vagy veszekedni kezd. Na, ez az istenes szekció ilyen volt. Az én 12 év katolikus iskolai traumám ipari tanuló ahhoz képest, hogy a nagyon jólelkű svéd házigazdánk elmesélte, hogy ő nem örül annak, hogy az utcájában ki van írva, hogy náciknak tilos a belépés, mert szerinte nem szabad senkit kirekeszteni, és ezt a jelenlévő hithű zsidók kicsit zokon vették. Engem azért húzott ez fel rendkívül, mert ez pontosan ugyanaz a kérdés, mint hogy a másik arcunkat is odatartani az vajon fawning (hízelgés, behódolás, a lefagyás, harc vagy menekülés mellett a negyedik traumareakció)-e.
***Nem provokálok csak azért, hogy legyen, de örülök, ha megjelenik.