Az igazság pillanata, a katarzis még várat magára.
Hát ezt is megértük. Talán abból, hogy majdnem két hónap telt el, mire ezt a bejegyzést nekiültem megírni, sejthető, hogy nem volt egy fáklyásmenet. No de ne szaladjunk előre.
Úgy indultam neki, hogy fene tudja, sikerül-e a „vizsga”, de úgy éreztem, mindent megtettem: megszerveztem magamnak a 12 gyakorló szülinapi kört, még a coaching alkalmakat is letudtam*, sőt, időközben megjelent még egy könyv, ami akár a mi soha el nem készült tananyagunk pótlásának is tekinthető, ráadásul kiderült, hogy a szerzője pont annak a facilitátornak a férje, aki a második hétvégét tartotta nekünk. Ez… egy kicsi világ. Ebből is elolvastam, amennyit időm engedett. Mégsem éreztem felkészültnek magam.
Mindjárt az első nap előkerült a kérdés: ki hogy érzi magát a vizsgával kapcsolatban? Én világéletemben szerettem a megmérettetéseket, viszont az eddigi vizsgákon sokkal tisztábbak voltak a követelmények. Szerintem soha nem voltam még ennyire bizonytalan. Azzal kapcsolatban is voltak bennem kételyek, hogy vajon csak ez a kör számít, vagy az egész féléves teljesítményünk, és hogy milyen súllyal, ezért megkérdeztem, hogy ők már előre eldöntötték, hogy kit engednek át, vagy tényleg most fog eldőlni. Volt bennem egy gyanú, hogy rossz pontokkal indulok, mert többször kifejeztem, hogy elégedetlen vagyok a képzéssel. Másfelől ez mind kifogásnak érződött, úgyhogy leráztam magamról: úgy nem lehet átadni magad a jelennek (ez az a lefordíthatatlan surrender, amit kergetünk tulajdonképpen), hogy fél szemmel a múlton spekulálsz, fél szemmel meg a jövőtől rettegsz.
Őszintén szólva már nem is emlékszem, hogy mit csináltunk még ezen a hétvégén, de a korábbi gyakorlatok változatai voltak most is. Az tűnt fel, hogy mivel már tartottam élőben olyan köröket, ahol én rendeztem be a teret, ezért el kellett gondolkodnom rajta, hogy mit is akarok valójában, sokkal jobban zavart, hogy itt rossz az akusztika, nem igazán hívogató a berendezés, sőt, még az egyébként gyönyörű belső udvarban is öt helyen van kiírva, hogy teljes csendben kell lenni a szomszédok miatt. Az ilyen közeg ugyanúgy nem segít az önátadásban, mint az irodabelső, ahol a gyakorlóköröket szerveztem.
Nem akartam elsőként átesni rajta, így addig mi önátadó vezetésbe kezdtünk egy dán lány vezetésével, aki már újrázott ezen a képzésen, neki a szülinapi kört már nem kellett gyakorolni, ezt viszont még igen. Viszont egy ponton nem lehetett tovább húzni.
Nagyon örültem, hogy azok jöttek a körömbe, akik: olyan emberek, akikkel biztonságban érzem magam, és akik iránt nem táplálok túl sok olyan hiedelmet, ami akadályozna a kapcsolódásban. Szerintem nagyon jól sikerült a köröm, kézben tudtam tartani az időkeretet, aktívak voltak a résztvevők, támadtak igazi érzelmeim és kíváncsiságom, szóval ha nem is voltam biztos benne, hogy sikerült, úgy voltam vele, hogy megmutattam, mit tudok, ha ez nem elég, akkor ez van.
Sean adta nekem a visszajelzést, de hiába szerettem volna, nem tudtam kitalálni a mondanivalójából, hogy ez most tetszett-e neki vagy sem. Egy olyan dologba kapaszkodott bele, amit én apróságnak éreztem: feltettem a szülinaposnak egy kérdést, de még közben rájöttem, hogy ez vetítés volt a részemről, és ezt el is mondtam. Állítólag ezzel elvágtam annak a lehetőségét, hogy a szülinapos válaszoljon és megossza, hogy milyen élmény neki ezt hallani. Ugyan az illető azt mondta, egyáltalán nem érezte, hogy beléfojtottam volna a szót, végül az lett a verdikt, hogy „főjek még” egy kicsit. Ettől persze megállíthatatlanul zokogni kezdtem.
Egyszerre voltam szomorú és dühös. Nyilván kudarcélményként éltem meg, ez volt a szomorúság része, de volt benne jó adag harag is. Bennem volt a második hétvégén kapott visszajelzésem, vagyis hogy a biztonság motivál, amikor vezetek, és most szándékosan igyekeztem kockázatot vállalni. Velem egyidőben sikerrel átment egy társam, aki utólag elmondta, hogy ő biztosra ment és nem gondolta túl. Ő attól kapta a visszajelzést, aki nekem szinte megvetően emlegette a biztonságot. Rettentő igazságtalannak éreztem, hogy próbáltam követni a tanácsát, és most egy másik vezetőnek ez nem volt elég jó.
Aznap este házibulira hívott minket ugyanaz a helyi srác, aki a múltkor is, de most még cudarabbul éreztem magam, mint először, mert rajtam kívül mindenki átment. Egy ponton mindenki körbeült, különféle hangszerekkel játszottak, és éneket költöttek, mindenkiről egy versszakot. Már előre féltem, hogy engem se fognak kihagyni, és legszívesebben elmenekültem volna, egyáltalán nem éreztem az ünneplős hangulatot. És végül mit bírtak rólam énekelni? A magyar választást…
Mert közben ez is megtörtént. Nem akarok belemenni a politikába, de egyértelműen fordulópont volt ez nekem személyesen is, méghozzá váratlan módon. Nem is voltam tudatában, hogy mennyire elnyomtam magamban mindent, ami a hazámhoz köthető, szándékosan kerültem a politikai híreket, próbáltam kizárni a valóságot, mert annyira reménytelennek érződött. Nem is mertem hinni benne, hogy megtörténhet, hogy az ország többsége is arra vágyjon, amire én. A választási eredményeket szintén egy házibuliban vártam, aminek nagyon örültem, régen látott barátokkal voltunk. De másnap hajnalra foglaltam magamnak repjegyet, így fel sem merült, hogy kimenjek az utcára ünnepelni. Utólag, látva a videókat, nagyon megbántam, hogy kihagytam, még ha a kollégákkal hetekig ünnepeltük is az eredményt. Ráadásul az eskütétel és népünnepély pont a SAS-hétvégén volt, így oda se tudtam elmenni. Egyszerre éltem meg a felszabadultságot és az elszigeteltséget, hogy nem csak ott nem vagyok, de nem is mertem reménykedni, vagy bármit is tenni, ami kockázatos lehet.
Utolsó nap reggel még egy órát bőgtem Seannak, titokban abban reménykedve, hogy kapok még egy esélyt. Nem kaptam. Viszont kiszedtem belőle, hogy pontosan kinek kell szólnom, amikor meg akarom ismételni a vizsgát, és mit kell csinálnom. Illetve engedélyt kaptam, hogy jelentkezzek a júniusi önátadó vezetés tréningre, aminek egyrészt örültem, másrészt kicsit le is hülyéztem magam amiatt, hogy még több pénzt akarok önteni egy olyan módszerbe, ami mintha nem akarna engem a soraiban látni.
Egy ajándékot még kaptam: beültem az arrogáns viking körére, ahol szintén Sean adott visszajelzést. Nagyon furcsán alakult, közben is éreztem, hogy ez valahogy nem jó, próbáltam segíteni, de nem volt foganatja. Aztán amikor a visszajelzés első mondata az volt: „meglepődtem, hogy milyen kevés circling volt ebben a körben”, akkor rájöttem, hogy ez egy nagyon csúnya zakó, és premier plánban van lehetőségem végignézni. Nem vagyok rá büszke, de nem csak annak örültem, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek nem sikerült, hanem volt bennem egy jó adag káröröm is, persze igyekeztem nem mutatni.
Aztán… vége lett. Nem tudom, mire számítottam, de azt hittem, olyasmi lesz, mint az első hétvége után, amikor sírva borultunk össze. Ehhez képest kb mindenki összeszedte magát, elköszönt és hazament. Rettentő hiányérzetem volt. Szerettem volna egy rituálét, szerettem volna kapni egy egyszerű karkötőt, amiről rajtam kívül senki nem tudja, hogy mit jelent, valami kézzelfogható elismerését annak, hogy ami itt történt, az fontos volt. Mondanom se kell, ilyen nem volt. Egy újabb elem, amit én be akarok majd építeni a saját vezetésembe.
Szóval… a dolog még nincs lezárva. Eddig azért nem írtam róla, mert rendesen traumatikus élmény volt, és mert szégyelltem felvállalni, hogy megbuktam, minden lelkesedésem ellenére. Most is csak azért, mert azóta megvolt a tréning… de ez egy másik bejegyzés témája lesz.
Nekem fontosak a szimbólumok. Még Indiában, egy asztrológus-tarotkártyavető néninél találkoztam először a tingshával, ami egy gyönyörű kis fémcsengő, illetve két kis cintányér, amit összeütve éteri, hosszan rezgő hangot kap az ember. Ő ezzel nyitotta és zárta az üléseket, ezzel energetikailag elválasztva a külvilágtól. Annyira megtetszett, hogy én is vettem egy ilyet a nepáli boltban, és az élő köreimen használom is.
*Ez is megérne egy misét: időközben megszületett az előző bejegyzésben beharangozott gyermek, érthető módon anyuka nem volt elérhető coaching céljára, én meg csak vártam, hogy valaki majd szól, hogy mi/ki lesz helyette. Aztán, ahogy lenni szokott, valaki a csoportban jól értesült volt, és feltette a kérdést, hogy akkor most upgrade gyanánt Seannal foglalhatunk időpontot? Kiderült, hogy igen, de megint az az érzésem, hogy senkinek nem volt fontos, hogy erről proaktívan szóljon. Így az utolsó héten két alkalmat is foglaltam, nehogy elvesszen. Persze így nincs akkora hatása, mintha több idő telt volna el közben, de úgy voltam vele, hogy csak essünk már túl rajta.