Emlékszel még, milyen érzés volt gyerekkorodban egy jól sikerült tábor utolsó estéjén a tábortűz körül ülni? Azokkal az emberekkel, akikkel ott találkoztál először, az együtt töltött egy hét, a kalandok és megpróbáltatások (a rossz kaja, a denevér a padláson, a napszúrás vagy éppen az eső) után olyan közel kerültetek egymáshoz, hogy szinte befejeztétek egymás mondatait. Az nem biztos, hogy mindenkinek tudtad a vezetéknevét, vagy hogy melyik a kedvenc színe, de olyan dolgokat tudtál meg róluk, amit talán a barátaidról sem.
Képzeld el ugyanezt felnőttként, és úgy, hogy a táborban nincs más program, mint az, hogy lassan, nyugodtan megismerkedj másokkal, és közben arra figyelj, milyen érzések ébrednek benned. Ja, és nincs denevér a padláson. Ez a Transformational Connection fesztivál.
Fesztiválnak hívni talán nagyot álmodás volt, mert körülbelül 40-en, ha voltunk. A nemzetközi fesztivál, ami Hollandiában szokott lenni, nagyobb ennél, de Angliában most szerveztek először ilyet. És mivel a módszert Európában leginkább angolok működtetik és terjesztik, egyértelmű volt, hogy nagyon jó lesz a program. Nagy örömmel jelentkeztem, mert bár kicsit kezdőnek éreztem magam a kihíváshoz képest, úgy gondoltam, hogy jó rávezető lesz az ősszel kezdődő facilitátorképzésre.
Minden nap, reggeltől estig különböző workshopok voltak egyszerre két teremben. A délelőtti és a két délutáni idősávban mindig volt circling, a másik lehetőség pedig valamilyen ehhez illeszkedő tematikájú program volt, a nonduális meditációtól a Dixit-kártyákban való meditatív elmélyedésen át az AI-jal való terapeutikus kommunikációig. Ezek soha nem sima előadások voltak, inkább a sajátélmény volt a jellemző, de még így is jóval kevésbé volt érzelmileg intenzív, mint maga a circling. Volt, hogy tartottam egy „pihenőnapot”, és mindig az alternatív programra mentem, de így is pont elégszer sikerült áthatóan kapcsolódni.
Ami pedig a legjobb az egészben: az egész közeg átalakul egy nagy körré, és az ember már reggeli közben is úgy beszélget, hogy „van a fejemben egy történet, szeretném ellenőrizni, hogy tényleg ez-e a valóság”, vagy „nagyon él bennem az, amit tegnap este mondtál”. Vannak nagy nevetések is, szóval ne úgy képzeld el, hogy mindenki om-mantrát zümmögve lebeg a széke felett. Nagyon is hús-vér emberek jöttek össze, az élet minden területéről.
Mindjárt első este úgy osztottak szét minket, hogy minden 3 fős csoportba jutott egy facilitátor, szóval sokan voltak gyakorlottak. De olyan is volt, aki „hivatalos” circle-ben nem járt, csak valami hasonlót csinált, vagy éppen egész más modalitásban van otthon. Volt köztük terapeuta, pszichiáter, hivatásos közösségépítő, szóval a segítő szakmák nagy számban képviseltették magukat, de voltak magamfajta „civilek” is. Nem mindenkinek tudtam meg a hivatását, ilyen körökben szokványosabbnak számít azt megkérdezni, hogy melyik traumád aktiválódik leggyakrabban, mint azt, hogy mivel foglalkozol. Az biztos, hogy feltűnt, hogy mennyire intelligens és érzékeny társaság gyűlt össze, és ha ez reprezentatív a circling közösségre nézve, akkor van még egy okom, hogy örüljek, hogy rátaláltam.
Nagyon érdekes a „normál életet” összesűrítve és szimbolizálva látni egy ilyen eseményen. Olyan egyszerű dolgok, mint párba állni egy workshopon, asztalt választani a vacsorához, vagy zenére táncolni, régi és aprónak tűnő, de mégis mélyen beivódott fájdalmakat és mintázatokat hívnak elő. Elutasítás, levegőnek nézés, kirekesztés: mindannyiunknak vannak ilyen tapasztalatai. A különbség a való élethez képest az, hogy itt tudatosan, biztonságosan meg lehet élni az ezek által kiváltott érzéseket, sőt, a szemébe is lehet mondani a másiknak, hogy a viselkedésében valami triggerelt téged. Jó eséllyel kíváncsi lesz, és vissza tud jelezni valami olyat, amitől a régi sérelmek fel tudnak lazulni.
Nekem például mindig kb. 3 napba telik, mire otthon tudom érezni magam egy ilyen eseményen, mert az van a fejemben, hogy a többiek nem kíváncsiak rám, vagy egyenesen utálnak. Ettől persze lefagyok és nehezen tudok beszélgetni is velük, ami után teljesen érthető, hogy ha másvalaki érdekesebb, nyitottabb, akkor inkább azzal fognak kapcsolódni, nem velem. Így válik önbeteljesítő jóslattá egy teljesen hamis kiindulási alap, az ember pedig keserűen levonja a tanulságot: velem mindig, mindenhol ez történik. Ami az ő világában onnantól valós, saját tapasztalat. Itt volt lehetőség akár egy körben, akár csak a szünetben elmondani bárkinek, hogy így érzem magam, erre pedig a válasz nem egy szánakozó pillantás vagy egy együttérzésből fakadó, de igazából felszínes ölelés volt, hanem az illető saját valós megélése velem kapcsolatban.
Többen is odajöttek hozzám, hogy megbeszéljék velem az ilyen történeteiket. Úgy tűnik, nem szándékosan, de olyan kisugárzásom van egyesek irányába, mintha elítélném őket vagy nem bíznék bennük. Lehet, hogy hiába igyekszem másokat megóvni a saját kényelmetlen érzéseimtől, nem leplezem olyan jól, mint ahogy én azt gondolom? Vagy csak resting bitch face-em van. Mindenesetre nagyon jó volt megbeszélni ezeket és elmondani, hogy az égvilágon semmi bajom nincs velük.
Ennek a másik oldalát is átéltem. Volt az a pár ember, akinek a puszta lényétől is kirázott a hideg, mert olyanokra emlékeztettek, akikkel rossz élményem volt. Alfahím, öntelt középkorú nő, magát kellető ribancos lány. Ez persze mindig rólam szól, ezek az emberek itt, akikkel soha nem találkoztam, nem tehetnek róla, hogy pont olyan a hangjuk vagy a személyiségük, mint valaki másnak, akivel nekem konfliktusom volt. Sikerült nekik esélyt adni, és mindegyikről kiderült, hogy sokkal több van benne annál, mint ami alapján elsőre elítéltem őket. A saját bőrömön tapasztaltam meg azt az alapelvet, amit elméleti szinten eddig is vallottam: ha ismernénk valakinek a teljes múltját, nem hogy nem tudnánk haragudni rá azért, amit tesz, hanem a helyében mi is pontosan ugyanúgy viselkednénk.
A kedvenc élményeim (toplista, de nem rangsorolom őket, nem is lehet):
- Beszélgetés/kör a szexualitásról. Ez egy kicsit összeszedetlenül indult, össze-vissza dobálták be az emberek a gondolataikat, de végül kicsúcsosodott, hogy az igazi fájdalom akörül van, hogy a férfiak és a nők különbözőek, valahol mégis ugyanazt keresik, de nagyon máshogy jutnak el odáig, és közben bántják egymást. Nagyon felszabadító, kicsit misztikus élmény lett belőle a végén.
- Queer kör. Itt egy idősávban volt férfi, női és queer kör, én azért mentem az utóbbira, mert idegrángást kapok az úgynevezett női köröktől, és nem azt tartom magammal kapcsolatban a legfontosabb dolognak, hogy nőnek születtem, ráadásul nem is érzem magamra passzolónak a hagyományos női tulajdonságokat, működésmódokat és szerepeket. Kicsit féltem attól, hogy bárhova megyek, imposztornak fogom érezni magam, de pont ez volt az a kör, ahol mindenkit befogadtak, nem kellett igazolni, hogy jogunk van ott lenni. Páran a férfi körből is átsompolyogtak, mert elegük lett az üvöltözésből.
- Önátadó vezetés facilitátor crushom, Ben vezetésével. Ha nagy leszek, úgy szeretnék köröket vezetni, mint ő. Eddig nem értettem, hogy miért vonz annyira a személyisége, most több magyarázatot is kaptam rá: egy profilozással foglalkozó lány szerint ugyanaz a Myers-Briggs típusunk, egy másik résztvevő pedig azt vágta Ben fejéhez, hogy milyen intelligens, és kénytelen voltam elismerni, hogy tényleg az, mármint még a többiekhez képest is. Valóban nagyon jól rá tud érezni dolgokra, és élvezetesen tudja metaforákba önteni őket. Itt történt az is, amihez a borítóképet rajzoltattam az AI-jal: egy lány arról beszélt, hogy (metafora a kapcsolódásokra) nem akar annyira éhes lenni, hogy felfaljon egy tortát anélkül, hogy élvezné az ízét. Bennem pedig felsejlett egy kép olyan sütikről, amiknek éles fogaik vannak és egymást harapdálják. Egyébként végtelenek is: ha ma megesznek, holnap kezdheted elölről.
- Nonduális meditáció és átható kapcsolódás. Itt volt egy vezetett meditáció, ahol azt kellett elképzelni többek között, hogy az élet egy nagy palota végtelenül sok szobával, és minden embernek van egy saját szobája, amit úgy rendez be, ahogy akar. Ezután párba álltunk, és elképzeltük, hogy a másik most benéz a szobánkba, aztán azt, hogy ketten egy harmadik szobában vagyunk közösen (ez a kapcsolódást jelképezi), és megosztottuk, hogy melyik milyen érzés. A vége tetszett a legjobban, akkor rá kellett érezni, hogy éppen ki vagy mi vagyunk, és ezt megosztani egymással. Esőfelhőtől unikornisfarmig minden voltam.
- Nonverbális szülinapi kör. Úgy kellett hármas csoportokban egyszerre egy emberre figyelni az ő világában, hogy közben nem volt szabad beszélni. Az én egyik csoporttársam köre leginkább tripszittelésre emlékeztetett, azzal kezdte, hogy ellopott egy párnát egy másik résztvevő feneke alól, utána pedig virágokat csodáltunk együtt.
Még millió emléket írhatnék le, de talán átsejlik, hogy mennyire izgalmas és szerethető esemény volt ez. Nagyon megérte, örülök, hogy részt vettem. Ráadásul anyanyelvi angolt hallgatni a sok akcentus után kimondott felüdülés volt. Jó néhány szónak tanultam meg most a kiejtését, mert eddig csak leírva láttam. 🙂 Jövőre igyekszem majd a nemzetközi fesztiválra is elmenni.